újra?

kicsöngettek.
szünet volt.
becsöngettek.

ma újra ettem camambertet.

?

ennyit értem?
legalább tudnám, mit rontottam el... ki tudnám javítani.
rossz, amikor a támogatás után esélyt sem kap az ember, hogy fair módon védekezzen. :(
nem vagyok féltékeny. tudok alkalmazkodni.
és rossz, amikor derült égből villámcsapád módon a dolgok 180°-os fordulatot vesznek.
és a legrosszabb, hogy nem tudjuk, mit rontottunk el... pedig igyekszünk rájönni.
miközben úgy remegünk és fázunk, hogy szinte rosszul vagyunk.
ennyit értem? :( hazugság volt az, hogy fontos vagyok?
itt derül ki, hogy félreértelmeztünk mindent, és tévedtünk..?
ha igaz, sajnálom. rosszul esik, de köszönöm, amit eddig kaptam. nem tudom miért szakadt el, de megpróbálom úgy elrakni, hogy ne foszoljon szét.

jogunk van önzőnek lenni?

joga van az embernek önzőnek lenni?
gondolhatnánk: miért lenne? ki az ember? azért, mert okos, birtokolhatja a világot? tönkreteheti Földünket, csak azért, mert az ő érdekeit képviseli? kiszívhatjuk minden energiáját, csak azért, hogy mi életben maradhassunk? a Föld öregebb nálunk. joga van élni. joga van pompájában lenni. miért tennének tönkre?
ellenben ezt is gondolhatnánk: a Föld öreg. de magában nem csinál semmit. az állatok, növények, sziklák nem gondolkoznak. az emberek igen. és nem véletlenül vagyunk itt már sok ezer éve. fejlődünk, dolgunk van. és életben kell maradnunk. a Föld szolgálja az erőt, energiát, létfontosságú dolgokat.
az alattvalónk? segítőnk? támogatónk?
az emberek nem tökéletesek. céljuk (általában): életben maradni. ezért ölnek állatokat, pusztítanak erdőket. jogos ez vajon? önző dolog? vagy mi is a természet körforgásában, a tápláléklánc csúcsán vagyunk? a nagy hal sem törődik a kicsivel, amikor megeszi... csak életben akar maradni. a puma sem sajnálja meg a szarvast.
önző a világ. és csak az marad életben, aki önző.
de a világban minden függ mindentől. egymást segítjük, kiegészítjük. a Föld jó.
a fentebb található két mondat teljesen mást mond. és mégis - mindkettő igaz egyszerre.
meg kell találni az aranyközéputat az önzés és a mások túlságos megsegítése között. addig egészséges az önzés, ameddig másoknak nem ártunk vele, és addig jó a mások segítése, amíg mi nem szenvedjük kárát.
az embernek jogában áll önmagának lenni, és a saját érdekeit képviselni. viszont kötelessége (lenne) ezt úgy tenni, hogy másnak lehetőleg nem ártson vele, vagy legkevésbé ártson. mindenki elsősorban maga miatt felelős. majd fél fokkal utána a környezetéért.

tény, hogy tisztelettel tartozunk a Földnek. amit sokaktól nem kap meg. kérdés, hogy vajon ezt az öreg, néha békés, néha szeszélyes bolygó... megharagszik-e az emberekre?

öncenzúra

az embernek van egy hatalmas fegyvere, önmaga és a világ ellen. valaki él vele, valaki kevésbé.
valaki az ellentétét használja ki, a maga érdekében és ellen.
ez a fegyver a gondolatok ereje. egy embert talán lehetetlen teljesen kiismerni, mert nem látjuk a gondolatait. legfeljebb megismerhetjük, figyelhetjük, megérthetjük, de soha nem halljuk azt, hogy valójában mik járnak a fejében. halljuk, amit valaki kimond. de ez már egy szitán áthaladt forrás, az, amit az illető magáról nyilvánosságra hozna. amit arra ítélt, hogy megismerhet a világ. valaki nem gondolkodik, csak beszél - ez sokszor kínos helyzetbe sodorhatja, de vannak emberek, akik képtelenek a kis hangokat a fejükbe zárni. helyes ez, vagy nem? igen is, meg nem is. végülis miért ne mondjuk ki amit gondolunk? miért titkolózzunk? jogos. de az is, hogy nem egyedül vagyunk a Földön. tekintettel kell lennünk másokra is. kulturáltan is lehet véleményt mondani, utálni egymást. lehet finomítani a dolgokat, és a gondolat komolyságát nem kell feltétlenül sértő, bántó szavakkal hangsúlyozni.
vannak, akik élnek a képességünkkel. túlságosan is - azt mondják, amit szeretnének, hogy az emberek elhiggyenek róluk. lehet kis mértékben, finoman csinálni. ez a füllentés. lehet azért, hogy valakit ne bántsunk meg. vagy azért, mert a hallgató számára ez az apró részlet lényegtelen, nekünk viszont nem. kínos lenne - talán mert elszajkózná azokat az intő szavakat, amiket mi is mondunk magunknak? amikkel tisztában vagyunk, amiket bánunk, de elég, sőt sok is, ha csak magunktól is ezt halljuk.
vannak, akik már versenyszerűen hazudnak. az, hogy jól csinálják-e, komolyan veszik-e őket, az egy másik dolog. ehhez is rutin kell. a jó ember nem tud hazudni? rossz lenne, aki hazudik? megbízhatatlan legfeljebb. mindennek oka van. mi indít el vajon egy embert arra, hogy becsapjon folyamatosan mindenkit - de leginkább ÖNMAGÁT? nem találja a helyét a világban. újat teremtene magának. élni akar benne. de minden és mindenki visszarántja. ő meg süllyed a hazugságokba, és a lelki gondokba.

lehet valaki nagyképű, egoista - belül viszont félénk és önbizalomhiányos. magával is szeretné elhitetni azokat, amiket mond. szeretne visszajelzéseket kapni. nem akar gyengének, sebezhetőnek tűnni. fél saját magától és a többiek reakciójától. fél, hogy kigúnyolnák - ehelyett ő teszi ezt. másokkal, de voltaképpen saját magával. saját magát bántja, alázza. belül tudja, hogy ez neki szól. azt hiszi, a külvilág is így reagálna ezek után rá, ha megismernék valójában. ezért egyre jobban próbálja adni a menőt, a tökéletest... ördögi kör. csak az törhet ki belőle, aki nyer a legnehezebb csatában - amit az ember saját maga ellen vív. elfogadja önmagát.

van, aki végtelenül szerény, kedves, biztató, jóindulatú. segít az elesettebbeknek. azonban lehet, hogy magában meg igenis tudja, hogy hozzá képest gyengék az illetők. de tudja, hogy nem szabad másokat megbántani. finomítani kell a valóságot. biztatni kell - fejlődni mindig lehet. csak kell hozzá akaraterő, energia és önbizalom. bízni, hinni kell magunkban. így akár a semmit is megélhetjük győzelemként. és ez látszik rajtunk, és a többi ember is láthatja, hogy igen, itt történt valami.

valaki nem mond ki valamit. nem hazudik, nem mond valótlant - de elhallgat dolgokat. ez miért lehet? tudjuk, hogy nem helyes, tudjuk, hogy a másiknak csak fájdalmat okoznánk. és ez felesleges. tudjuk, hogy a gondolat úgysem valósul meg, lehetetlen - akkor miért kéne terhelni egy információval a másikat? ha mindketten vágyunk valamire vagy valakire, de egyikőnké sem lesz, akkor felesleges egymást figyelgetni. ha az egyik tudja, a másik mit szeretne, de ez fordítva nem így van, akkor önzőek vagyunk, mert tudjuk, a másik mit gondol, de nem engedjük meg neki, hogy ő is tudja rólunk? vagy tudjuk, hogy nálunk nem akkora a vonzalom, és tudjuk, hogy nem akarunk semmi komolyabbat - így felesleges, hogy az ártatlan flörtök, szórakozgatások alkalmával a másik azt lesse, hogy "na, vajon, milyen úton-módon akarja lenyúlni ő azt, ami az ENYÉM?". irigység a gondolatok elzárása egy barátságban, de felesleges az aprócska gondolatokat felnagyítani, szétzilálni barátságokat, és rivalizálni - a semmiért. nem barát az aki nem őszinte? vagy csak tud mérlegelni, és tudja, hogy mi az, amit nem érdemes megosztani a másikkal. inkább hátrébb lép egyet, és hátulról nézi az eseményeket. látja a másik gondolatát, azonban tudja már a sajátját is - ami esetleg érdekes helyzetet teremt. bonyodalom lenne belőle, ha kitudódna. ehelyett hátrébbról nézzük az eseményeket, valami új információ tudatában.

"van, aki mindig kimondja, amit gondol. másoknak vannak barátai." a barátok mind hazudnak? vagy csak képesek cenzúrázni a gondolatokat, néha finomítani, néha ferdíteni, de ezen kívül kritikát adni, ellenkező véleménnyel rendelkezni - a másikat építeni. az igazi barát néha hazudik is a kedvedért, és elhallgat olyan gondolatokat, amik nem szolgálnák az épülésed, csupán megbántanának. konfliktust okoznának.
az is idő, amíg valaki szinte teljesen ki nem nyílik valaki előtt. amíg megbízik benne. de ekkor is vannak elhallgatások. mert a másikért ki kell állni. még akkor is, ha nem így gondoljuk. ha akkor éppen nem értünk egyet, legszívesebben elrohannánk és törődnénk a magunk dolgával. ha hülyeségnek tartunk valamilyen ötletet, elképzelést, értelmetlennek látunk egy vállalkozást - de akkor is ki kell állni a másikért.

hazudunk a világnak, ha nem mondunk meg mindent őszintén? nem is lehetünk önmagunk? dehogynem. jogunk van a gondolatainkhoz. jogunk van ahhoz, hogy az emberek a legjobb, legtisztább állapotunkban láthassanak minket. jogunk van néhány titkos gondolathoz, extrém tervhez, agyament elképzeléshez.

kell egy belső bezártság - ami a lélek szabadsága.
megszabhatjuk, mit árulunk el magunkból és cenzúrázhatjuk a "piszkosabb" gondolatainkat. de ettől még lehetünk önmagunk. mert mindenkinek vannak saját ügyei, amiket magában tartanak. lehetünk kíváncsiak - vajon ő meg ő mire gondol? de ekkor eszünkbe jut, hogy nekik is joguk van saját magukkal beszélni, akárcsak nekünk. sokszor jó, ha nem a szánkkal gondolkozunk.
mutathatjuk egy előnyösebb, megfontoltabb énünket, elhallgathatjuk a belső vívódásokat, a szégyenteljesebb részleteket.
a lényeg, hogy önmagunkban tisztázzunk mindent, és tanuljunk a saját hibáinkból. legyen egy értékrendünk - tudjuk, mi a helyes.
és az, hogy kinek mi a helyes, megint más kérdés. ez is egyedi, ránk vall. így az öncenzúránk is személyes, tehát nem hazudunk a világnak akkor, ha nem minden gondolatunkat osztjuk meg hangosan a világgal.

kék szeműt a kék szeműhöz?

barna szeműt a barna szeműhöz?
zöld szeműt a zöld szeműhöz?

...................................................................
lehet ebben valami?
csak véletlen? vagy a lélek egyik közös tulajdonsága? (hiszen: a szem a lélek tükre.)
ez esetben az ellentétek vonzzák egymást is érvénybe lép.
ezért a bejegyzésem címe teljesen értelmetlenné válik.

érezted már úgy, amikor két hasonló szemszínű ember szemébe néztél, hogy van bennük valami közös, összeillenének?
vagy magaddal, amikor valakinek hasonló a szemszíne, mint a tiéd?
ha belenézek egy jégkék szembe, az teljesen letaglóz. ha egy meleg barnába, melegséget érzek benne. ami jólesik, akárcsak a hideg borzongás. egy zöld (vagy zöldeskékes, világoszöld) szemben viszont megértést érzek. vagy éppen az, hogy semmit.
azonban embertől és lélektől is függ.

gondolatmenetem lényege azonban tulajdonképpen nem a címhez kötődik. hanem ahhoz, hogy meg kell hagyjuk mindenkinek a saját szereposztását. ha fáj is. ha örlődünk is.
ha tudjuk, hogy nem illik hozzánk - ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba. élvezzük a pillanatot, és csomagoljuk el egy emléknek. ami éltet. de ami nem jelent semmit. és mégis sok mindent. valami egészet, valami lehetőséget, valami örök dolgot - valamit, ami nincs befejezve. nincs vége - legalábbis itt és most.
a mi lett volna, ha...? pedig egy másik történet. "... aminek elbeszélésére majd máskor kerül sor".

öntudatlan gyermekkor...

visszagondolva, néha üresnek érzem "gyermekéveimet".
persze, ez túlzás, még nagyon is a tízes éveimben járok, de... úgy érzem már nem vagyok annyira gyerek.
most olyan 6-10 éves koromra gondoltok.
persze, akkor is voltak gondjaim.
például:

-xy vajon a barátom akar lenni?
-engem miért nem hívott meg xy a bulijába?
-nekem miért nincsen "szőrös" matricám?

stb.
most, így utólag piti dolgoknak tűnnek. nagyon is.
de nem hiszem, hogy valójában olyan lényegtelenek lettek volna, mint most tűnik. nem.
egyszer olvastam valahol egy ilyent:

a felnőtt embert kirúgják a munkahelyéről.
a gyereke elveszti a kedvenc plüssállatát.
a gyerek sír. a felnőtt ideges - neki nincs munkája... miből élnek meg? a gyereke problémáját a szőnyeg alá söpri. kit érdekel a gyerek plüssállata?!

éltétek már meg a plüssötök elvesztését?
én igen.
többször is. volt, hogy kb. két hétig minden este sírtam.
szóval: a szomorúság nem az ügy nagyságától, felnőttszemmel nézett komolyságától függ, hanem attól, hogy az egyes emberek, egyes életkorokban ezt hogyan élik meg.
persze, belegondolsz: plüsst lehet venni. felnőttnek meg munkanélkülinek lenni... nem egy súlycsoport. de egy gyerek nem érzi a másik súlyát, neki a szívéhez nőtt barátjáért szakad meg a szíve.

visszatérve az eredeti gondolatomhoz: nem biztos, hogy régen kisebb gondjaim voltak, mint most.
ezek is lehettek fontosak.
de azt tudom, hogy akkor sokkal gondtalanabb volt az életem, néha szomorkodtam kicsit, de alapvetően, mint a legtöbb gyerek, folyton vidám voltam.

nem, most nem egy depressziós csirkét kell ideképzelnetek a monitor másik oldalára.
csak az jutott eszembe, hogy amikor kisebb voltam, nem éreztem soha magányosnak magam. kirekesztettnek. boldogtalannak. elhanyagoltnak.
soha nem éreztem, hogy a boldogságom egy másik ember "kegyeitől" függ, attól, hogy a külsőségek alapján leszek megbélyegezve, és nem hittem volna, hogy hiányozni fognak azok az évek.
utólag visszanézve: unalmasnak tűnnek. egyhangúnak. sok mindent tanultam, ismerkedtem, de mégis... nem látszik benne szinte semmi esemény. kalandok...
...szerelem.
igaz, én eléggé korán kezdtem, már második osztályban éreztem az a gyomorremegtető érzést. :P
de mégsem ugyanaz...

ehhez képest, mi van most?
keresem a helyem a világban. ki is vagyok én? hogy látnak mások engem?
nekem miért nem kiváltságom ez meg az? én miért nem kapom meg? én miért nem vagyok népszerű? és miért adok mindenkinek segítséget, miért adok szeretet, és ebből mennyit is kapok vissza? miért igazságtalan az élet? miért kell szomorúnak lenni? miért kell egy-egy szép pillanatot hetekig böjtölni?

ez a kamaszkor. hangulat ingadozások, ismerkedés a világgal, lázadás... problémák... önmagunk megismerése. a világban tájékozódás.

már egy kezemen meg tudom számolni, hány évem van még itthon. ITTHON. család. szoba. olyan természetes... a lakás. de már csak pár év... és itthon sem vagyok. kilépek a nagybetűs, önálló, gondokkal és felelősségekkel teli ÉLETBE. itt minden élesben megy. mindennek következménye, kockázata és ára van.
meg kell tanulni gondolkozni, taktikázni, tűrni, elviselni, nevelni, felelősséget vállalni.
ijesztő.
nagyon.

tudom, hogy hülyeség ezen gondolkodni. de amikor a kortársaimtól semmi mást nem hallani, mint hogy önállóak akarnak lenni, bulizni akarnak hajnalig, utálják, hogy a szülők mindenbe beleszólnak...
úgy gondolom nem érzik, mit akarnak. és mit akarnak ellökni maguktól.
a család mindig mellettünk lesz, de nem dönthetnek helyettünk, nem vállalhatnak felelősséget. nem lesz semmi biztos, mindent nekünk kell megteremteni.
ezek az évek sohasem térnek vissza. a boldog, rendezett évek.

persze, mire az ember eljut odáig, addigra nem lesz ilyen ijesztő... de én félek felnőni. félek egyedül maradni.

gyerek akarok maradni. ameddig lehet.
de érzem, növök, komolyodom... néha elnézve kortársaimat úgy érzem: nem is értik pontosan, mi is az élet, mi az, ami felé görcsösen másznak, és talán nem is olyan soká, pár év múlva vissza fogják sírni az eddigi életet.
fokozatosan szokik hozzá az ember az élethez. de gondoljunk bele... kb. 20 éves korunkig vagyunk gyerekek.
utána? 50-60 évig akár felnőttek. és mi mégis hétmérföldes csizmával át akarjuk lépni életünk legszebb, legfelhőtlenebb, legfontosabb éveit.
nehezek a kamaszévek... nehéz az élet.
túl lesz mindenki ezen a koron is, egy ajtó bezáródik. utána csak előre lehet menni.

én még ki akarom élvezni a szobámat. ameddig csak lehet.
és remélem, lélekben mindig ebben a szobában leszek. megmaradok örökké lélekben gyereknek.

energiamegmaradás törvénye?

gondolom mindenki tudja: az energia nem vész el, csak átalakul... más-más formában jelenik meg, de nem lesz sem több, sem kevesebb.
és igaz ez?
mindenre?
persze. ott a fizika, kémia, földrajzkönyv, tanuld meg.
de mi az az energia tulajdonképpen?
a szerelem energia?
ha fennmaradunk fél estéket gépnél, hátha ír, ha egész nap rá gondolunk, ha állunk egy órát a buszmegállóban, csak, hogy 10 percig nézhessük, ha tele rajzoljuk szívecskékkel a füzetünket, ha mindenkinek róla beszélünk, ha róla álmodunk... a szeretet... nem energia?

nem energia, ha fagyoskodunk, kialvatlanul iskolába megyünk, virrasztunk a gépnél, gondolunk rá folyton, folyton, folyton...?
de energia. sok energia. a világ egyik legnagyobb energiája. ami mindenre képes.
képes az ember várni, állni, fázni, ülni, gondolni, bármi áron... akkor is, ha nem kap visszajelzést. ha az egy órás ácsorgás eredménye egy futó pillantás, ha a fiú a világért sem érne ránk, nem írna ránk, nem gondolna ránk.

de ha energia, akkor mi miért nem kapjuk vissza?
miért sziszifuszi ez az energia?
miért nem érzi az illető, ha nem tudjuk elfelejteni 2 és fél hónapon át, ha folyton rá gondolunk, ha elképzeljük egymilliószor, hogyan reagálna, ha összefutnánk...
aki szeret az viszontszeretik? baromság.
az ember szereteted ad... de miért nem kapja vissza a tizedét sem?
és miért esik mindig orra?

az energia táptalaja a remény. a remény soha nem fogy el. az ezredik orra esés után sem.
csak a szomorúság nő. a keserűség. csalódottság. a könnyek...
szeretetért kapunk energiát.. szomorúság formájában...

az enegia megmarad... de csak szerintem nem fair ez így?