öntudatlan gyermekkor...

visszagondolva, néha üresnek érzem "gyermekéveimet".
persze, ez túlzás, még nagyon is a tízes éveimben járok, de... úgy érzem már nem vagyok annyira gyerek.
most olyan 6-10 éves koromra gondoltok.
persze, akkor is voltak gondjaim.
például:

-xy vajon a barátom akar lenni?
-engem miért nem hívott meg xy a bulijába?
-nekem miért nincsen "szőrös" matricám?

stb.
most, így utólag piti dolgoknak tűnnek. nagyon is.
de nem hiszem, hogy valójában olyan lényegtelenek lettek volna, mint most tűnik. nem.
egyszer olvastam valahol egy ilyent:

a felnőtt embert kirúgják a munkahelyéről.
a gyereke elveszti a kedvenc plüssállatát.
a gyerek sír. a felnőtt ideges - neki nincs munkája... miből élnek meg? a gyereke problémáját a szőnyeg alá söpri. kit érdekel a gyerek plüssállata?!

éltétek már meg a plüssötök elvesztését?
én igen.
többször is. volt, hogy kb. két hétig minden este sírtam.
szóval: a szomorúság nem az ügy nagyságától, felnőttszemmel nézett komolyságától függ, hanem attól, hogy az egyes emberek, egyes életkorokban ezt hogyan élik meg.
persze, belegondolsz: plüsst lehet venni. felnőttnek meg munkanélkülinek lenni... nem egy súlycsoport. de egy gyerek nem érzi a másik súlyát, neki a szívéhez nőtt barátjáért szakad meg a szíve.

visszatérve az eredeti gondolatomhoz: nem biztos, hogy régen kisebb gondjaim voltak, mint most.
ezek is lehettek fontosak.
de azt tudom, hogy akkor sokkal gondtalanabb volt az életem, néha szomorkodtam kicsit, de alapvetően, mint a legtöbb gyerek, folyton vidám voltam.

nem, most nem egy depressziós csirkét kell ideképzelnetek a monitor másik oldalára.
csak az jutott eszembe, hogy amikor kisebb voltam, nem éreztem soha magányosnak magam. kirekesztettnek. boldogtalannak. elhanyagoltnak.
soha nem éreztem, hogy a boldogságom egy másik ember "kegyeitől" függ, attól, hogy a külsőségek alapján leszek megbélyegezve, és nem hittem volna, hogy hiányozni fognak azok az évek.
utólag visszanézve: unalmasnak tűnnek. egyhangúnak. sok mindent tanultam, ismerkedtem, de mégis... nem látszik benne szinte semmi esemény. kalandok...
...szerelem.
igaz, én eléggé korán kezdtem, már második osztályban éreztem az a gyomorremegtető érzést. :P
de mégsem ugyanaz...

ehhez képest, mi van most?
keresem a helyem a világban. ki is vagyok én? hogy látnak mások engem?
nekem miért nem kiváltságom ez meg az? én miért nem kapom meg? én miért nem vagyok népszerű? és miért adok mindenkinek segítséget, miért adok szeretet, és ebből mennyit is kapok vissza? miért igazságtalan az élet? miért kell szomorúnak lenni? miért kell egy-egy szép pillanatot hetekig böjtölni?

ez a kamaszkor. hangulat ingadozások, ismerkedés a világgal, lázadás... problémák... önmagunk megismerése. a világban tájékozódás.

már egy kezemen meg tudom számolni, hány évem van még itthon. ITTHON. család. szoba. olyan természetes... a lakás. de már csak pár év... és itthon sem vagyok. kilépek a nagybetűs, önálló, gondokkal és felelősségekkel teli ÉLETBE. itt minden élesben megy. mindennek következménye, kockázata és ára van.
meg kell tanulni gondolkozni, taktikázni, tűrni, elviselni, nevelni, felelősséget vállalni.
ijesztő.
nagyon.

tudom, hogy hülyeség ezen gondolkodni. de amikor a kortársaimtól semmi mást nem hallani, mint hogy önállóak akarnak lenni, bulizni akarnak hajnalig, utálják, hogy a szülők mindenbe beleszólnak...
úgy gondolom nem érzik, mit akarnak. és mit akarnak ellökni maguktól.
a család mindig mellettünk lesz, de nem dönthetnek helyettünk, nem vállalhatnak felelősséget. nem lesz semmi biztos, mindent nekünk kell megteremteni.
ezek az évek sohasem térnek vissza. a boldog, rendezett évek.

persze, mire az ember eljut odáig, addigra nem lesz ilyen ijesztő... de én félek felnőni. félek egyedül maradni.

gyerek akarok maradni. ameddig lehet.
de érzem, növök, komolyodom... néha elnézve kortársaimat úgy érzem: nem is értik pontosan, mi is az élet, mi az, ami felé görcsösen másznak, és talán nem is olyan soká, pár év múlva vissza fogják sírni az eddigi életet.
fokozatosan szokik hozzá az ember az élethez. de gondoljunk bele... kb. 20 éves korunkig vagyunk gyerekek.
utána? 50-60 évig akár felnőttek. és mi mégis hétmérföldes csizmával át akarjuk lépni életünk legszebb, legfelhőtlenebb, legfontosabb éveit.
nehezek a kamaszévek... nehéz az élet.
túl lesz mindenki ezen a koron is, egy ajtó bezáródik. utána csak előre lehet menni.

én még ki akarom élvezni a szobámat. ameddig csak lehet.
és remélem, lélekben mindig ebben a szobában leszek. megmaradok örökké lélekben gyereknek.