öntudatlan gyermekkor...

visszagondolva, néha üresnek érzem "gyermekéveimet".
persze, ez túlzás, még nagyon is a tízes éveimben járok, de... úgy érzem már nem vagyok annyira gyerek.
most olyan 6-10 éves koromra gondoltok.
persze, akkor is voltak gondjaim.
például:

-xy vajon a barátom akar lenni?
-engem miért nem hívott meg xy a bulijába?
-nekem miért nincsen "szőrös" matricám?

stb.
most, így utólag piti dolgoknak tűnnek. nagyon is.
de nem hiszem, hogy valójában olyan lényegtelenek lettek volna, mint most tűnik. nem.
egyszer olvastam valahol egy ilyent:

a felnőtt embert kirúgják a munkahelyéről.
a gyereke elveszti a kedvenc plüssállatát.
a gyerek sír. a felnőtt ideges - neki nincs munkája... miből élnek meg? a gyereke problémáját a szőnyeg alá söpri. kit érdekel a gyerek plüssállata?!

éltétek már meg a plüssötök elvesztését?
én igen.
többször is. volt, hogy kb. két hétig minden este sírtam.
szóval: a szomorúság nem az ügy nagyságától, felnőttszemmel nézett komolyságától függ, hanem attól, hogy az egyes emberek, egyes életkorokban ezt hogyan élik meg.
persze, belegondolsz: plüsst lehet venni. felnőttnek meg munkanélkülinek lenni... nem egy súlycsoport. de egy gyerek nem érzi a másik súlyát, neki a szívéhez nőtt barátjáért szakad meg a szíve.

visszatérve az eredeti gondolatomhoz: nem biztos, hogy régen kisebb gondjaim voltak, mint most.
ezek is lehettek fontosak.
de azt tudom, hogy akkor sokkal gondtalanabb volt az életem, néha szomorkodtam kicsit, de alapvetően, mint a legtöbb gyerek, folyton vidám voltam.

nem, most nem egy depressziós csirkét kell ideképzelnetek a monitor másik oldalára.
csak az jutott eszembe, hogy amikor kisebb voltam, nem éreztem soha magányosnak magam. kirekesztettnek. boldogtalannak. elhanyagoltnak.
soha nem éreztem, hogy a boldogságom egy másik ember "kegyeitől" függ, attól, hogy a külsőségek alapján leszek megbélyegezve, és nem hittem volna, hogy hiányozni fognak azok az évek.
utólag visszanézve: unalmasnak tűnnek. egyhangúnak. sok mindent tanultam, ismerkedtem, de mégis... nem látszik benne szinte semmi esemény. kalandok...
...szerelem.
igaz, én eléggé korán kezdtem, már második osztályban éreztem az a gyomorremegtető érzést. :P
de mégsem ugyanaz...

ehhez képest, mi van most?
keresem a helyem a világban. ki is vagyok én? hogy látnak mások engem?
nekem miért nem kiváltságom ez meg az? én miért nem kapom meg? én miért nem vagyok népszerű? és miért adok mindenkinek segítséget, miért adok szeretet, és ebből mennyit is kapok vissza? miért igazságtalan az élet? miért kell szomorúnak lenni? miért kell egy-egy szép pillanatot hetekig böjtölni?

ez a kamaszkor. hangulat ingadozások, ismerkedés a világgal, lázadás... problémák... önmagunk megismerése. a világban tájékozódás.

már egy kezemen meg tudom számolni, hány évem van még itthon. ITTHON. család. szoba. olyan természetes... a lakás. de már csak pár év... és itthon sem vagyok. kilépek a nagybetűs, önálló, gondokkal és felelősségekkel teli ÉLETBE. itt minden élesben megy. mindennek következménye, kockázata és ára van.
meg kell tanulni gondolkozni, taktikázni, tűrni, elviselni, nevelni, felelősséget vállalni.
ijesztő.
nagyon.

tudom, hogy hülyeség ezen gondolkodni. de amikor a kortársaimtól semmi mást nem hallani, mint hogy önállóak akarnak lenni, bulizni akarnak hajnalig, utálják, hogy a szülők mindenbe beleszólnak...
úgy gondolom nem érzik, mit akarnak. és mit akarnak ellökni maguktól.
a család mindig mellettünk lesz, de nem dönthetnek helyettünk, nem vállalhatnak felelősséget. nem lesz semmi biztos, mindent nekünk kell megteremteni.
ezek az évek sohasem térnek vissza. a boldog, rendezett évek.

persze, mire az ember eljut odáig, addigra nem lesz ilyen ijesztő... de én félek felnőni. félek egyedül maradni.

gyerek akarok maradni. ameddig lehet.
de érzem, növök, komolyodom... néha elnézve kortársaimat úgy érzem: nem is értik pontosan, mi is az élet, mi az, ami felé görcsösen másznak, és talán nem is olyan soká, pár év múlva vissza fogják sírni az eddigi életet.
fokozatosan szokik hozzá az ember az élethez. de gondoljunk bele... kb. 20 éves korunkig vagyunk gyerekek.
utána? 50-60 évig akár felnőttek. és mi mégis hétmérföldes csizmával át akarjuk lépni életünk legszebb, legfelhőtlenebb, legfontosabb éveit.
nehezek a kamaszévek... nehéz az élet.
túl lesz mindenki ezen a koron is, egy ajtó bezáródik. utána csak előre lehet menni.

én még ki akarom élvezni a szobámat. ameddig csak lehet.
és remélem, lélekben mindig ebben a szobában leszek. megmaradok örökké lélekben gyereknek.

energiamegmaradás törvénye?

gondolom mindenki tudja: az energia nem vész el, csak átalakul... más-más formában jelenik meg, de nem lesz sem több, sem kevesebb.
és igaz ez?
mindenre?
persze. ott a fizika, kémia, földrajzkönyv, tanuld meg.
de mi az az energia tulajdonképpen?
a szerelem energia?
ha fennmaradunk fél estéket gépnél, hátha ír, ha egész nap rá gondolunk, ha állunk egy órát a buszmegállóban, csak, hogy 10 percig nézhessük, ha tele rajzoljuk szívecskékkel a füzetünket, ha mindenkinek róla beszélünk, ha róla álmodunk... a szeretet... nem energia?

nem energia, ha fagyoskodunk, kialvatlanul iskolába megyünk, virrasztunk a gépnél, gondolunk rá folyton, folyton, folyton...?
de energia. sok energia. a világ egyik legnagyobb energiája. ami mindenre képes.
képes az ember várni, állni, fázni, ülni, gondolni, bármi áron... akkor is, ha nem kap visszajelzést. ha az egy órás ácsorgás eredménye egy futó pillantás, ha a fiú a világért sem érne ránk, nem írna ránk, nem gondolna ránk.

de ha energia, akkor mi miért nem kapjuk vissza?
miért sziszifuszi ez az energia?
miért nem érzi az illető, ha nem tudjuk elfelejteni 2 és fél hónapon át, ha folyton rá gondolunk, ha elképzeljük egymilliószor, hogyan reagálna, ha összefutnánk...
aki szeret az viszontszeretik? baromság.
az ember szereteted ad... de miért nem kapja vissza a tizedét sem?
és miért esik mindig orra?

az energia táptalaja a remény. a remény soha nem fogy el. az ezredik orra esés után sem.
csak a szomorúság nő. a keserűség. csalódottság. a könnyek...
szeretetért kapunk energiát.. szomorúság formájában...

az enegia megmarad... de csak szerintem nem fair ez így?

cirkusz.

ma voltam cirkuszban, és egy olyan nézetben láttam ezt a világot, amit eddig sosem vettem észre.
jó, nem sűrűn járunk cirkuszba.
mielőtt belecsapok a lecsóba, szeretném leszögezni: a nemzeti cirkuszról van szó. Magyarországon ez az egyetlen normális cikrusz, amire érdemes befizetni. higgyétek el.. de megéri. : )
ezt a Richter család vezeti. azonban. még a Richter cirkuszba se menjetek! én bedőltem egyszer. láttam a nevet, örülök, mint majom a farkának, és akkora csalódás volt, hogy nem igaz. :(
az eleje: "következikagyerekekkedvence". egy szamarat, egy lovat meg egy tevét végigsétáltattak, és volt egy hapi Shrek-es maszkban. xD kész vicc... bár volt egy artista, aki tetszett, meg az örök kedvenc: Richter Flórián. ♥ :)
kicsit a "bohócszámok" erőltetettek voltak... meg volt egy nő, amint befejezte a számot rohant lufit meg pop cornt árulni. xD
na szóval. húgommal és barátnőjével elmentünk. kicsit rossz délutánom volt (ilyen mindenneltelevanahócipőm), de felvidított. : )
volt bohóc, artista, Martix-csoport ( ugráltak teljesen átforduló hintáról a magasba és egy ponyvára érkeztek, onnan egy matracra estek [a kicsik torkuk szakadtából sikoltottak :P]), sok-sok állat: oroszlánok, gyönyörű tevék és lovak, egy nagyon aranyos elefánt (aki "kézenállt" miközben R. Flórián a hátán állt ^^).

szóval. Mire jöttem rá?
egyértelmű a dolog, de talán nem sok ember gondol bele. igazán.
ezek az emberek - egy nagy család. folytonos utazás, nincsen igazi otthonuk. ők együtt egy közösség. és szerintem sok szempontból emberileg példaképei lehetnének az embereknek.
miben is?
sok-sok gyakorlás: odaadás, maximalizmus, kitartás, remény.
emellett a teljes összhang, tökéletes együtt működés, mindez olyan figyelemmel a másikra, hogy az hihetetlen.
egyértelmű, nem?
mégis durva, hogy a mai világban ennyire ráhangolódunk a másik mozdulataira, gondolataira, segítjük őt, és a magunk részébe beleadunk apait-anyait.
emellett: az állatokkal való tökéletes összhang, azok szeretete, a velük végzett munka, a betanítás szépsége (és nyilván nehézsége, de mindenért meg kell dolgozni!). engem személy szerint melegség járt át, amikor láttam, ahogyan az idomár az állat szemébe néz, és látszik a kettejük közötti közeli kapcsolat. : ) (igen, van a kinél nem... de pl. Flórián és a lovai között szerintem nagyon-nagyon bensőséges viszony van. (:)
idilli kép, ugye?
valami mindig volt, ami vonzott a cirkuszban. ez az összetartás, családi, meleg hangulat talán.

tudom, hogy vannak árnyoldalak. de szerintem a cirkuszi élet akkor is nagyon szép. : ) ♥♥♥

az élet nagy kérdéseiből 3 db

igen, ez a 3. bejegyzésem 10 percen belül, jó arány, de ne szokjatok hozzá. :P
akartam már valami tényleg "értelmeset" is írni, tehát hoztam 3 kérdést, ami most jelen pillanatban foglalkoztat, és ha már valaki idetévedt, szórakoztassa is az illetőt. (vagy ne.) (hát igen, több lehetőség nincs.)

1. kérdés
MIÉRT NEM JÖN KI A SÜLT GESZTENYE A HÉJÁBÓL?
rendkívül értelmes és globális kérdés ugyebár.
de miért van az, hogy sül a finom szelídgesztenye a sütőben, összefut az ember szájában a nyál, főleg, mert évente 1-2-szer jut ilyesmihez, erre menne az ember vacsizni, és... igen. a gesztenyét nem lehet normálisan kiszedni. és 25 perc alatt alig evett két falást.
pech.
nagy betűs pech.



2. kérdés
MIÉRT JÖN FEL VALAKI MSNRE, HA NINCS ITT?
most nem arról van szó, hogy valaki egész nap fenn van és mondjuk elmegy 20 percre vacsizni, vagy mondjuk egy órára hajat mosni, de nem akar kijelentkezni, mert mondjuk valaki egy nagyobb fájlt küld neki. nem. arról van szó, hogy valaki feljön negyed 4-kor, és még 9kor is ugyan az az állapota, mint a belépés állapotában: nincs a gépnél. és megnevezve, hogy mit csinál.
érdekes.

3. kérdés
MIÉRT SZENVED VALAKI TÖBB ÓRÁT A KEVÉS EREDMÉNYÉRT?
miért van az, hogy több órája szenvedek egy projekttel, és még a messzi távolban sem látom a végét? igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egy tág témakör, és tudom, hogy igényes vagyok, és power pointban pl. az animációk kidolgozása (még ha csak egyszerű is!) hosszadalmas folyamat.
de azért valahol mégis kicsit lohasztó.
mennyi mindent tudtam volna, és kellett volna csinálnom ma... de én hősiesen szerkesztgettem meg minden.
azért remélem, időben elkészül majd. nem a hétre kell, való igaz, de jövő szombaton szinte egész nap nem leszek itthon, és fogadnék, hogy ritka alkalmak egyike volt ez a hétvége. egész kevés házi volt. hát, kihasználtam... mondjuk...

na ennyi. most jelenleg. :P
majd ha Dóri még néha megpiszkál, vagy eszembe jut és lesz kedvem (mert amúgy tényleg nem nagy kunszt ideírni pár sort, 5 percre meg nem igaz, hogy nem érek rá... vagy félek, hogy túl sokat írnék? nem is tudom...) akkor jelenkezem. : )

sokan bocsánatot kérnek pl. egy blogbejegyzés végén, hogy ennyit írtak.
én nem.
minek?
azért blog, hogy írjak bele.
ha meg valakit nem érdekel, nem olvassa el. :P ennyi.

folyt. köv. :P

bevezető.

nos, most már túl vagyok a magyarázkodáson, megpróbálok egy bevezetőfélét írni.

Ki vagy? - Camambert. ennyi. nem adok ki semmilyen adatot. a blogot nem netes naplónak szánom, hogy jaaaaj, xy milyen hülye meg minden, szóval nem teregetem ki a személyes világomat. annyit elárulok, hogy lány vagyok. de szerintem erre mindenki rájönne. hány éves? titok. ítélj anélkül.

Miért? Dóri kérte, hogy alkossak valamit, neki csinálom. :) biztos lesznek kihagyások, mert attól függetlenül, hogy most nem nagy cucc ide irkálni, mégis egy elfoglalt egyéniség vagyok és biztos lesznek olyan napok, amikor nem jutok el odáig, hogy ide írjak.
a Miért?nek vagy egy másik része is. én is gondoltam már arra, hogyha nem hallgat meg senki, vagy egyszerűen muszáj valamit kiírni magamból (személyességek nélkül) akkor jó lenne megosztani a világgal.

Ne legyenek senkinek elvárásai. Ha nem tetszik valami, nem kell idejönni. :) kész.
és még valami: ha valaki hasonlóan filozofikus alkat, mint én, várom értelmes! és építő jellegű véleményét, esetleg érdekes témákat, amikről kifejthetném a véleményemet.

egyelőre ennyi.
(tudom, néhol írok nagy betűt mondat elejére. szerintem mindig ez lesz, néha ilyen, néha olyan kedvem van. remélem, nem szúrja senki szemét.)

hétvégi agysorvadás.

első témának egy bevezetőt akartam írni, de hát ez most nem jön össze. :D
inkább beszélek az emberi agy rejtelmeiről. xD
hát az emberi agy egy különös szerkezet, főleg szombaton este, 11 előtt pár perccel, tonnányi weboldal megnézése után.
szerintem nem sok olvasóm van (és talán nem is lesz).
de azt bevezető nélkül itt elmondom (leírom, jól van, ne kötözködj), hogy ezt a blogot Dóri kérte, hogy irogassam, tehát értelmes eszembe futtatásaimat majd ha valaki idetéved, neki köszönje. :D
tegnap megígértem, hogy írok ide, de 5 percenként elfelejtettem... és ma is. (a barokkról csinálok egy prezentációt... baromi sok az anyag, baromi sokat foglalkoztam vele és baromi keveset haladtam (Y)... érthető az agysorvadás, nem?)
úgyhogy itt, a "nagy" nyilvánosság előtt, ne haragudj Dóri! :(