sodródás.

van az úgy, hogy úgy érezzük, semmi sem jó, semmi sem működik, és minden szétesik.
ami és aki nekünk valaha is fontos volt, eltűnik, elmúlik, elhagy.
amit elterveztünk, romba dől, akit várunk, nem jön el.
talán manapság keveset nézünk egymás szemébe. nem látjuk azt, hogy a csont, a hús, a bőr, esetleg egy félszeg mosoly mit rejt. nem látjuk a néma felkiáltást a szemben, nem látjuk a vágyat, a szánalmas segélykérést. nem látjuk, nem gondoljuk, hogy néha talán mindenkinek jól jönne egy támogató érintés, egy kéz, amelyik átsegít az elénk gördült farönkön.
nem tudjuk, milyen dallamra vágyik a fül, milyen kérdésre vágyik a szív. nem tudjuk mit kell kérdezni, miben tudnánk segíteni.
és talán nem is akarunk? hiszen kinek van igénye támogatásra? aki akar valamit, majd mondja. ha meg segít nekünk, amikor baj van, akkor ezerhálaésköszönet, majd másnap felkelünk és ugyanúgy járjuk a magunk útját. hiszen így kell ezt, nem?
az a pár marha, akit boldoggá tesz, hogy pár könnyet letörölhet mások arcáról nagy fáradozással, végül maguk mennek tönkre az egyedüllétben. a magányban. hiszen aki másnak segít, annak szüksége van másra? ugyan, miért lenne?
néha nem csak körül kéne nézni. hanem látni is.

néha törődni kéne azokkal, akiknek több szerep jut az életünkben, mint egy háttérben mozgó figurának. néha olyat is kéne kérdezni tőle, hogy zavarba jöjjön, és úgy érezze, belelátnak. néha küzdeni kéne azért, hogy rájöjjünk, mi az, amiről beszélni szeretne, de nem mer.
néha gondolni kéne rá, és megjegyezni azt, ami neki fontos. csak megjegyezni egy dátumot, ami az övé.
az emberek félnek. az emberek gyávák. rombolnak, kegyetlenek, de az a képesség nincs meg bennük, hogy lássák meg a mások fájdalmát, érezzék azt, és segítsenek.
az ember szeret. az ember gyűlöl. az ember megtart, az ember megoszt. de mindig csak azt, akit és amit ő akar. a saját ura. teljesen. annyira jogosan, hogy az már szinte jogtalan. igényli a segítséget, de azt vissza nem képes adni. az ember alapvetően csak magával van elfoglalva.
ez a baj a segítőkkel. az elajándékozott energiáért cserébe annyi energiára lenne szüksége, amit senki sem képes neki visszaadni...
és így fog kiürülni. és ebben fog tönkremenni.

mit tehet az ember? vár. és sodródik. egyszer majd csak jobb lesz. hogy miről? attól, hogy reggel felkel. és meglátja a mát. lát valamit. maga sem tudja mit. csak annyi tud, hogy igen. most jó. és jó lesz. lesz majd még jó. hogy mitől? ő sem tudja. talán csak a ténytől, hogy jó is van a világon. és egyszer úgyis kisüt majd a nap. de néha a sűrű fellegtakaró elködösíti az ember látását, beporosítja az ember szemét. a por eltakarja a világot, és csak a könnyek maradnak.
de a könnyek egyszer majd kimossák a port a szemből...